"Szeretnék Önöknek valami rettenetesen egyszerűt mondani, amit édesanyámtól tanultam annak idején: mondjuk hétfő volt, és én megsemmisültem, ettől vagy attól. Anyám csak nézett, és azt mondta: Kislányom, ma hétfő van, és jön a kedd. Csak nem képzeled, hogy a keddnek van valami köze a hétfőhöz? A szél is megfordul. Kicsit mindig lehetsz szomorú. Ha nem magad, más miatt. De bízzál az életben. Nem ok nélkül kaptad." (Szabó Magda 2003-ban osztotta meg ezt a gondolatot az [origo] olvasóival.)
Nyugodjék békében!
Az eset szolgáljon tanulságul mindenkinek!
Egy motoros küldte ezt a levelet. Olvassátok el, azt hiszem, nem kell
hozzá kommentár.
Túrázásaink során a székelyderzsi Erôdtemplom falánál induláshoz
készülôdtünk, amikor megállt mellettünk egy fekete ruhás, fejkendôs,
hajlott hátú néni. Egészséget kívánt, majd megkérdezte honnan jöttünk.
Amikor válaszoltunk, ezt kérdezte:És Magyarország tényleg olyan szép,
amilyennek mondják?
Nem várta meg a választ, hanem hiba nélkül elmondta ezt:
Járjatok be minden földet,
Melyet Isten megteremtett,
S nem akadtok bizonyára
A magyar nemzet párjára.
Vajon mit kell véle tenni:
Szánni kell-e vagy megvetni? -
Ha a föld isten kalapja,
Hazánk a bokréta rajta!
Oly szép ország, oly virító,
Szemet-lelket andalító,
És oly gazdag!... aranysárgán
Ringatózik rónaságán
A kalászok óceánja;
S hegyeiben mennyi bánya!
És ezekben annyi kincs van, (itt hozzátette: "mert akkor még az övék
volt") Mennyit nem látsz álmaidban.
S ilyen áldások dacára (itt:"innen nem kellene tovább mondanom, mert olyan
szomorú")
Ez a nemzet mégis árva,
Mégis rongyos, mégis éhes,
Közel áll az elveszéshez.
S szellemének országában
Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!
S mindezek maradnak ott lenn.
Vagy ha éppen a véletlen
Föl találja hozni ôket,
Porban, sárban érnek véget,
Vagy az ínség zivatarja
ôket messze elsodorja,
Messze tôlünk a világba,
Idegen nép kincstárába,
És ha ott ragyogni látjuk,
Szánk-szemünket rájok tátjuk,
S áldicsôséggel lakunk jól,
Hogy ez innen van honunkból.
Ez hát nemes büszkeségünk,
Melyrôl annyiszor mesélünk?
Azzal dicsekedni váltig,
Ami szégyenünkre válik!...
Csak a magyar büszkeséget,
Csak ezt ne emlegessétek!
Ezer éve, hogy e nemzet
Itt magának hazát szerzett,
És ha jône most halála,
A jövendô mit találna,
Mi neki arról beszélne,
Hogy itt hajdan magyar éle?
S a világtörténet könyve?
Ott sem lennénk följegyezve!
És ha lennénk, jaj minékünk,
Ezt olvasnák csak felôlünk:
"Élt egy nép a Tisza táján,
Századokig, lomhán, gyáván." -
Óh hazám, mikor fogsz ismét
Tenni egy sugárt, egy kis fényt
Megrozsdásodott nevedre?
Mikor ébredsz önérzetre?
(Petôfi Sándor: A Magyar Nemzet)
Majd folytatta:
"Mondják, miért írt ez a Petôfi ilyeneket?"
Azután elmondta, hogy 88 éves az idén. És hogy fogadjunk el tôle
valamit.A szatyrában volt pár tojás és négy, azaz négy szelet kalács.
Ebbôl kettôt nekünk adott, hogy osszuk el. Egészséget kívánt, és
elcsoszogott.
Egy büdös kukkot nem tudtunk szólni!!!
Én pedig leültem a székelyderzsi Erôdtemplom falához, és olyat tettem,
ami rohadtul nem illik bele egy 40 körüli erôsen borostás túramotoros
imidzsébe.
És arra gondoltam, hogy az itthoni, magukat bal és jobboldali
politikusnak nevezô gátlástalan gazemberek, akik fröcsögô nyállal
próbálják fekete-fehérre mosni az agyunkat, akik megosztanak, nem
összekötnek, akik személyes érdekharcukkal több kárt okoznak ennek az
országnak mint eddig bárki, csak egyetlen egyszer jönnének el ide, és
hallgatnák meg, ahogy egy
88 éves görbe hátú öregasszony ŐSZINTÉN Petôfit szaval a boltból
hazafelé, és négy szelet kalácsból kettôt odaad vadidegen embereknek.
Talán elszégyellnék magukat, pont úgy, ahogy akkor ott én.
Talán elgondolkoznának azon, hogy vajon ki és miért tette ôket oda,
ahol vannak, és hogy mi dolguk a világban.

Dorci természetesen kipróbálta, és jelentem, nagyon is élvezte...
Hull a hó és hózik, pici Dorci szánkózik...
Orsinak balesete volt!
Figyelmetlenül, szétnézés nélkül kilépett az útra egy szabályosan haladó kocsi elé.
Telibekapta.
A bal lába ripityára tört, mindkét csontba vasat tettek, amit csak fél év múlva szednek ki.
Egy időre nincs kung-fu, tesi, lovaglás, semmi...
Belátta, hibázott, belátta, hogy mi történhetett volna.
Tudjátok, nevezhetjük Istennek, Sorsnak, bárminek, ami tegnap történt,jelzés volt.
Jel Orsinak, hogy ne legyen kajla, jel, hogy mit jelent a másik léte, jel,hogy összetart ez a család, hogy mit jelent, ha kimondjuk sokszor, sokszor, hogy Szeretlek...-nemcsak, ha baj van.
Jel, hogy mit jelent, ha van melletted valaki,ha ilyen történik...és most nem pont Dorcimra gondolok...
Először éreztem az egyedüllét súlyát.
Szerettem volna őrült módjára tombolni tegnap a tehetetlenségtől, hogy nem tudom, mi van, mi lesz, jó lett volna egy erős váll, pláne kettő.
Bocsánat, ez kijött!
S most gyors talpra állok, mert az élet megy tovább, nincs idő érzelgősködnöm, nem engedhetem meg, most sem.